Az egyén felelőssége egy Jobb Világért

2017. 03. 19.

Márai Sándor 1956-os események kapcsán született írása szépen foglalja össze az egyén felelősségét azért, ami a világban köré rendeződik. Sajnos, az emberek többsége úgy gondolja, hogy ő nem felelős azért, amilyen világban ma élünk. Felelősként pedig más személyeket, szervezeteket nevez meg, s ha már más nincs, akkor Istent jelöli meg.  Pedig a Világ mindig olyan energiákon, mintákon alapszik, azok alapján rendeződik az emberiség köré, amilyeneket az azt alkotó egyének tömegesen működtetnek.

A felelősség fel nem vállalásának, azonban van egy olyan következménye is, hogy így az egyén maga sem szembesül azokkal az árnyékos minőségekkel, amelyeket ő maga hordoz, amelyek elválasztják Önvalójától, önnön Fény Minőségétől. Így a felelősség nem vállalásával saját Fény Minőségét zárja el Önmaga elől, másrészt ezeket az árnyékos minőségeket élve “saját kezével” ezt a világot építi. Azonban a felelősség alól az sem menti fel, ha mindennek nincs tudatában. Akár tudatosan, akár tudatlanul működtetünk valamilyen minőséget azért felelősek vagyunk. Ugyanis mindenért az egyén felelős, ami az életében történik, amit tapasztal, és ami köré rendeződik saját kicsi világában, vagyis az életében.

Fontos tudatosítani, hogy akkor is lehetnek árnyékos működések bennünk, ha egyébként nem vagyunk rossz emberek. Árnyékos működés a kishitűség, az önbecsülés hiánya, a megfelelési kényszer, a türelmetlenség, a törtetés, stb. Vagyis, minden olyan személyiségjegy, amely elválaszt Önvalódtól, attól a nagyszerű Egyéniségtől, aki Isten Szándéka szerint eredendően vagy. S ha nem Önvalódat éled, akkor nincs benned Rend. S ha nincs benned Rend, akkor sem a saját kicsi világodban nem lehet Rend, nem lehetsz a Helyeden, és ahhoz sem tudsz hozzájárulni, hogy a nagy Világban Rend legyen. 

Az árnyékos minőségek, személyiségjegyek mind-mind olyan minták, amelyek az egyént az egó fogságában tartják, és elválasztják attól a Ragyogó Gyémánttól, amely Önvalója szerint lenne. Merthogy mindenki egy-egy egyedi csiszolású Gyémánt. De ha egós kondícionáltsági mintái “fekete szénporral” fedik le ezt a Gyémántot, akkor nem láthatja, és nem élheti ezt a Ragyogó Fény Minőséget, amelyet Önvalója szerint képvisel. Csak a Belső Fény Minőség az, amely biztosíthatja, hogy az egyén egy Fénnyel teli Világot rendezhessen önmaga köré. Épp ezért elkerülhetetlen, hogy az egyén szembenézzen önmagával, árnyékos mintáival, tudatosítsa és vállalja a saját felelősségét azért a világért, amiben jelenleg élünk, és ennek megfelelően változzon. Mert enélkül nem lehet változás a világban, nem lehet magasabb tudatossági szintű létezés a Földön… Az egyénnek ki kell szabadítania magát egója fogságából, rá kell ébrednie Önvalójára, hogy azt a Fény minőséget képviselje a Világban, amely tömegesen megnyilvánulva Fényt hoz a Világba.

 

Márai Sándor – Ima (részlet)

“Minthogy az emberek e napokban nem tudnak válaszolni, az Istennel beszéltem. Ezt mondtam: Mindenható Isten irgalmazz nekik, és könyörülj rajtuk. A nagy templomban csend volt. A római Szent Péter templomban mondottam ezt Michelangelo Piétája előtt. Elmondtam a Miatyánkot. Először életemben mondtam el úgy, szó szerint, betű szerint, mint aki az utolsó szó jogán beszél. Mikor ezt a  mondatot ismételtem –  ’És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.’ – megértettem, hogy az Isten felelt. Ezért tovább imádkoztam. Ezt mondtam: Hiszek egy Istenben, a világ teremtőjében. De nem hiszek többé abban, hogy mindazért, ami történik a világon, a felelősséget át lehet hárítani az isteni gondviselésre. Én vagyok a felelős. Én, te, ő. Körülnéztem, de nem láttam a nagy templomban senki elevent. E pillanatban, hetek óta először, megnyugodtam. Van valami, amit a katolikusok kegyelemnek neveznek. Úgy éreztem, talán először életemben, a kegyelem van velem. Mert végre kimondottam, amit egész életemben gyáva voltam kimondani. De most, Rómában, a Szent Péter templomban, szemben a Piéta szoborral, végre minden következménnyel ki mertem mondani, hogy nincs jogom elhárítani az emberi gondviselés felelősségét az isteni gondviselésre. Ember vagyok, még sincsen jogom a felelősséget a Teremtőre hárítani. Én vagyok a felelős.  Néhány nap előtt, éjszaka, sok kilométer magasságban az Atlanti-óceán felett, amikor Európa felé repültem, hogy közelebb legyek azokhoz, akikhez tartozom, és akik szenvednek, még nem értettem ezt. Az óceán felett nincs idő, sem tér. A nagy gép a felhők felett repül. A csillagok egészen közel vannak. És a gép alatt a világ olyan, mint egyetlen hómező. A felhők a szikrázó holdfényben mindent letakarnak. És ilyen hómezőszerű takarót borítanak a Földre. Semmi mást nem látni, órákon át. Csak a felhőket a magasból, és a sötét eget, amelynek csillagai kézzelfoghatóan közel szikráznak. A világ szerkezetét látni e pillanatban, éjjel az óceán felett, és a csillagok alatt. És a felhők alatt, láthatatlanul, forgott a Föld. És ez a gyapjas felhős kárpit letakart egy világot, amelynek egyik térségében a hazám van. Nem tudtam az órát és időt, mert az óceán felett, repülés közben, tér és idő folyton változnak. Úgy képzeltem, Magyarországon már hajnalodik. Tájakat láttam, utcákat. Ébredt az álmatlan éjszaka után a hazám. Készült arra, hogy a tankok között, a szétlőtt házakban, a kihűlt szobákban, maradék morzsákon élősködve, túléljen még egy napot. A felhő alatt, amelyen a gép most átrepült, nagyon sok ország volt, több földrész, sok nép. Abban a pillanatban úgy éreztem, mindezért, ami most a hazámban történik, nem csak az embereket lehet felelősségre vonni, hanem az isteni gondviselést is. Aztán partot ért a gép Európában, és sok emberrel beszéltem. Menekültekkel, írókkal, papokkal, diplomatákkal. Mindenki mást vádolt. Másban kereste a felelősséget. Én is. Az Egyesült Nemzetekben, mert nem cselekszik ez az intézmény azonnal és hatékonyan. A franciákban és az angolokban, mert háborút kezdettek Szuezben. A fogoly népekben, mert nem lázadtak fel, nem siettek Magyarország segítségére. A diplomatákban, a katonákban, az írástudókban. Mindenki vádolt, és mindenkinek volt valamelyest igaza. Csak Magyarország nem vádolt senkit. Megértettem, hogy a felelősség a miénk. Nem lehet többé elbújni kérdéseinkkel az isteni gondviselés mögé. Napról napra, óráról órára cselekedni kell, személyesen. Adni, segíteni, erősíteni, tanítani, rejteni, vigyázni, éjjel és nappal. Túlélni. Hiszek abban, hogy túléljük, és a végén győzelmesek leszünk. De csak akkor, ha megtanuljuk, hogy a felelősség a miénk, és ezért megtanuljuk, hogyan kell egymáshoz irgalmasnak lenni. Nincs más győzelem. Ezt megértettem, és elmentem a templomból. És most, elmondtam.”

 

Tuboly Beatrix
2017. március 19.

(Felhasznált kép forrása: Pixabay – szabadon felhasználható kép)

VISSZA