Az Életben egyetlen dolog állandó: a változás. Mégpedig azért, mert az Élet fejlődés, ami csak a változás révén mehet végbe. Ebből adódóan a változás elkerülhetetlen, azt nem zárhatjuk ki az életünkből, mert különben magunkat zárjuk ki az Életből. Ahogy életünk eseményeit sem zárhatjuk ki csak azért, mert nem kellemesek számunkra. Ha mégis megpróbáljuk, akkor ugyancsak magunkat zárjuk ki az Életből, ami által életünk elszürkül, ugyanis a negatív megélések kizárásával blokkoljuk a pozitív megéléseket is, vagyis a színeket.
Az Élet állandó változása az emberi elmének, egónak talán a legnagyobb kihívás, mivel természeténél, feladatánál fogva a legfontosabb célja: a biztonság. Az pedig számára leginkább a változatlansággal egyenlő, mert abban ott a megszokott, az ismert, a kiszámítható. A változásnak csak a tervezett, átgondolható változata az, ami elfogadható, kellemes számára, mert ott van benne annak illúziója, hogy egónk irányítja a változás folyamatát. Az egó számára az élet ugyanis akkor elfogadható, biztonságos, ha nála van a kontroll, az irányítás. Az azonban az egó legnagyobb illúziója, hogy valaha is ő irányít.
„Isten különös védelme alatt állok, azt jelenti, hogy reá bíztam magam. Bizonyos vagyok abban, hogy jobban tudja, mi válik javamra, mint én. Az önzés határtalan ostobaság, a hit, hogy én vagyok az, aki a legjobban tudom, mi kell nekem. Nagyobb gondot viselnek rám, mint ahogy én magamra gondot viselek. Ha nem mentenek meg, magad úgyse tudod megmenteni, bolond!” (Hamvas Béla)
A fizikai lét ugyanis olyan magasabb törvények szerint működik, amelyekbe az egónak nincs beleszólása, amelyekre nincs rálátása. Belátása lehet, de az is inkább csak utólag, ha egy esemény már lezajlott. Mert akkor már elemezhető, részekre bontható, megérhető. Az egó alap működése ugyanis az emberi logika, amelyben ott vannak az összefüggések, a következtetések. Az Élet azonban nem emberi logika szerint működik, hanem isteni „logika” szerint, mely utóbbi az emberi elme számára sokszor teljesen logikátlan, érthetetlen, és ezért akár elfogadhatatlan is.
Lelkünk életterve az az út, amit itt a fizikai létben be kell járnunk, az a tapasztalati fejlődés, amin át kell mennünk, azok a célok, amelyeket meg kell valósítanunk az egó számára nem ismertek. Ugyanis az egó számára csak az lehet ismert, amiről már tudomást szerzett, amit már megtapasztalt. Ráadásul, ha elé kerül egy hasonló tapasztalat, akkor elvárja, hogy annak ugyanúgy kell lezajlania, ahogy korábban már megtapasztalta. Éppen ezért az egó mindent csak a múlt tapasztalásai alapján tud elképzelni. Csakhogy a múltból a jövő felé vezető út is változás, fejlődés, ezért a jövő (de még a jelen sem) nem alapulhat teljes mértékben a múlt tapasztalatain, vagyis kisebb-nagyobb mértékben mindig ott van benne a múlttól eltérő változás. Ezért van az, hogy egónk tervei gyakran kerülnek a megvalósulatlanság állapotába. Mert egy új dolgot egy már ismert séma szerint akar ismét megvalósítani. Csakhogy lehet, hogy ennek az új dolognak teljesen más módon, és úton kell megvalósulnia. És ilyenkor az egó csődöt mond…
Lelkünk célja, élettervünk belénk van kódolva, hozzuk magunkkal, de mivel ismeretlen számunkra, ezért életutunkon járva lépésről-lépésre tárul fel előttünk. A Lélek élettervünket tekintve folyamatosan súg: ezek azok a vágyak, célok, amelyek folyamatosan hívnak, és amelyeket a kudarcok ellenére sem adunk fel, mert Lelkünk mélyéből érezzük, hogy dolgunk van vele. Vagyis az egó, az emberi elme szempontjából a Lélek Terve nem más, mint hogy: egy állandóan változó világban, valami teljesen ismeretlent, ráadásul előre nem ismert módon kell megvalósítani. Csupa ismeretlen, kiszámíthatatlan és félelmetes dolog. Ha elméből, egóból éljük életünket, akkor sokszor kerülhetünk nyomasztó, szorongató, félelmetes helyzetekbe. Az olyan élethelyzetek különösen ezt eredményezik, amelyekre nincs ráhatásunk, amikor minden próbálkozásunk csődöt mond, és nem marad más, mint az elfogadás. Ezek azok a helyzetek, amelyeknek az a célja, hogy tereljenek bennünket afelé, hogy Felsőbb Énünkkel kapcsolódjunk, és az Ő vezetésével próbáljunk haladni az életben. Amikor egy élethelyzet ismeretlen, kiszámíthatatlan, befolyásolhatatlan, akkor csak egy Magasabb Bölcsesség vezetheti át a „hajónkat” az ismeretlen vizeken, menthet meg bennünket a „háborgó tengeren”. Ilyenkor egónk helytelenül még szorosabban próbálja kezében tartani a kormányt, és irányítani a „hajót”, kontrollálni az eseményeket. A félelem azonban csökkent tudatosságot jelent, így még inkább nem láthatjuk meg a kivezető megoldást. Ezért a legjobb, amit ilyenkor tehetünk, ha rábízzuk magunkat erre a Magasabb Bölcsességre. Az azonban csak úgy lehetséges, ha uraljuk önmagunkat, kordában tartjuk az egót, az elmét, hogy ne akarja folyton átvenni az irányítást, mert az ő irányítása minden esetben félelmen alapszik.
Az Élet kiszámíthatatlanságában egyetlen biztos kapaszkodó van: Önmagunk. A biztonságot csak az Önmagunkban való Hit és Bizalom adhatja, amely egyúttal a Gondviselésben való Hit alapja is. Saját belső középpontunk biztonsága az egyetlen biztonság, minden másból származó biztonság csak illúzió. Sem anyagi javak, sem egy másik ember, sem pozitív életesemények, sem semmi más nem adhat biztonságot. A biztos bástya csak mi lehetünk önmagunk számára. Ha belső középpontunkban vagyunk, akkor harmónia, béke, és nyugalom uralkodik bennünk, és ekkor tud ott lenni a Gondviselésben való Hit bizonyossága is. Szépen fejezi ki a magyar nyelv az Isteni Gondoskodást: Gond-viselés. Vagyis a gondokat nem nekünk kell viselni, Isten gondot visel rájuk, de ehhez az kell, hogy egónk félreálljon, mert csak így tudjuk átadni Istennek gondjainkat. Ellenkező esetben az egó makacsul kezében akarja tartani a dolgokat, és a Gondviselést közel nem engedve maga akarja azokat megoldani. Csak az a baj, hogy sok esetben nincs kezében a megoldás kulcsa…
Mivel az Élet az egónál sokkal magasabb bölcsességen alapszik, ezért az egó, az emberi elme hiába próbálja meg uralni az Életet, ebben nem lehet sikeres. Amiben sikeresek lehetünk, hogy önuralmat gyakorolunk, amely által az egó beállítható a Magasabb Isteni Bölcsesség mögé, és rávehető, hogy fizikai képességeivel azt támogassa. Életünk urává válni ugyanis nem azt jelenti, hogy uraljuk, irányítjuk az eseményeket, hanem azt jelenti, hogy önmagunkat uraljuk, hogy képesek vagyunk meggyőzni egónkat, hogy adja át magát a Felsőbb Én általi vezettetésnek. Ebben segítségünkre lehet az a gondolat, hogy Felsőbb Énünk Bölcsessége sokkal jobban tudja mi a legjobb megoldás az adott helyzetben, és ezért nagyobb biztonsággal tud kivezetni minket, mint az alacsonyabb tudatossági szintet képviselő egónk. Onnan tudjuk, hogy a Felsőbb Én vezet bennünket, hogy olyankor nincs félelem, nincs szorongás, nincs irányítási kényszer, nincs kishitűség, csak bizalom, béke és nyugalom. Önmagunk uralása pedig nem más, mint a Tudatosság. A Tudatosság révén ugyanis rá tudunk nézni úgy az eseményekre, hogy azok nem keltenek bennünk félelmet, nem billentenek ki a belső harmóniánkból, és meg tudjuk tartani a belső stabilitásunkat. Míg ha nincs jelen önmagunk uralása, akkor az élet eseményei rángatnak bennünket, ekkor pedig biztosan bekapcsol a félelem, és különböző stressz mintázatok. Stresszben pedig csak csökkent tudatossággal tudunk reagálni, de akár teljesen le is kapcsolódhatunk a tudatosságról. Ekkor pedig elvesztünk. A Tudatosság révén viszont kapcsolatba léphetünk Felsőbb Énünkkel, a Szent Szellem bennünk lévő fényszikrájával, és így saját Belső Bölcsességünk révén láthatjuk meg a legmegfelelőbb viszonyulást, cselekvést, netán nem cselekvést az adott helyzetben.
Ha nem uraljuk önmagunkat, akkor a világ, az Élet ural bennünket, vagyis külső események, saját életünk eseményei, más emberek, hírek, politika, gazdasági események, stb. Ha viszont ezekben a helyzetekben szilárdan tudjuk őrizni a kapcsolatot Felsőbb Énünkkel, Belső Bölcsességünkkel, akkor mi uraljuk a világunkat. Ugyanis csak az lehet hatással ránk és az életünkre, amivel kapcsolatban mi megengedjük, hogy hatással legyen ránk, hogy felborzolja a kedélyünket, elválasszon a belső harmóniától. Valami pedig csak akkor tud hatással lenni ránk, akkor tud kibillenteni egyensúlyunkból, ha nem Felsőbb Énünk uralja belvilágunkat. Ezen felül önmagunk uralása segíthet abban is, hogy kapcsolatainkban egyenrangúak lehessünk, egészséges önérvényesítést tudjunk gyakorolni, határainkat megfelelően meg tudjuk húzni. Az önuralom továbbá nem csak a negatív események esetén fontos, hanem a pozitívak esetében is. Ugyanis az sem jó, ha egy túl nagy öröm lendít ki egyensúlyunkból, mivel utána nagyobbat tudunk zuhanni, ahogy visszakerülünk a mindennapokba. Inkább apránként csepegtetve, hosszú időre elosztva éljük meg ezt az örömöt (ez is önuralom), mert akkor tovább is tart, és így hosszabb távon is tudja ellensúlyozni a kellemetlenebb eseményeket, tapasztalásokat. Önmagunk uralása segíthet abban is, hogy találkozhassunk, kapcsolatba léphessünk a bennünk lakozó Valódi Erővel, amely minden helyzetben biztos támaszunk lehet, és amely bárhol és bármikor biztonságot adhat.
Életünk uraivá válni valahol kicsit olyan, minthogy benne is vagyunk az életünkben meg nem is. Részt is veszünk benne, meg kívülről is szemléljük. Hiszen ahhoz, hogy tudatosak lehessünk a történésekre, ahhoz benne kell lennünk, de hogy ezek a történések ne billenthessenek ki egyensúlyunkból, stabilitásunkból, úgy kell rájuk nézni, mintha kívülállók lennénk, vagyis nem engedve, hogy hatást gyakoroljanak lelkiállapotunkra. Itt egy érdekes oda-vissza hatás, kölcsönös függés érvényesül: a Tudatosság segít abban, hogy megőrizhessük a belső harmóniát, stabilitást, egyensúlyt, csakhogy ez visszafelé is igaz, mivel a Tudatosság megőrzésének kulcsa pedig a belső egyensúly, stabilitás, harmónia. Amint kibillenünk ezekből a lelkiállapotokból, az egó máris megragadja a lehetőséget, hogy magához vegye az irányítást. Ilyenkor különösen fontos, hogy résen legyünk, „nyakon csípjük”, és visszaküldjük az őt megillető „másodtiszt” helyére. Minden pillanatban a Felsőbb Énnel való szoros Egységre kell törekednünk, ha Ő kormányozza „hajónkat”, akkor mindig benső békében és a biztonságban levés érzésével jutunk át a viharos, nehezebb szakaszokon is. Az Élet folyóját nem uralhatjuk, de azt a lelkiállapotot, amivel a „csónakunkban” ülünk, igen. És elsősorban ez utóbbi határozza meg azt, hogy hogyan éljük meg az utazást… Ugyanis, elménk az az egyetlen dolog, amely felett a Teremtő az embernek teljes ellenőrzési jogot biztosított, vagyis elménk irányítása az, amiben valóban teljes körűen szabad akaratunk van. Éppen ezért a biztonság Önmagunkban van, és ebben az a jó, hogy bárhová megyünk az mindig ott lesz velünk. Csak akkor veszíthetjük el, ha nem uraljuk magunkat, mert olyankor elveszítjük Valódi Önmagunkkal a kapcsolatot…
„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” (Péld 25:28)
Tuboly Beatrix
2013. május 19.
(Felhasznált kép forrása: Pixabay – szabadon felhasználható képek)