A diszharmónia is Rend

Életünk során számtalan kisebb-nagyobb változásban lehet részünk, amelyek különböző szakaszokra bontják életünket. Ezek a szakaszok nem csak az életkori változásokból adódhatnak (pl. csecsemőkor, kisgyermekkor, kamaszkor, felnőttkor, óvoda, iskola, munka kezdés, stb.), hanem attól függetlenül is megjelenhetnek életünkben, hiszen más jellegű változások is tarkítják azt. Ezen szakaszok hossza is eltérő lehet, van, hogy valami hirtelen és váratlan fordulatot hoz az Élet, és ezért bolydul fel életünk, de van, hogy egy hosszabb átalakulási folyamaton kell keresztül mennünk. Ami viszont a szakasz hosszától függetlenül mindig igaz, hogy ilyenkor valami régi, jól bevált, megszokott, netán gondosan felépített élethelyzettől kell megválnunk, és valami teljesen újba kell kezdenünk. Általában a felbomlást nem követi azonnal az új, az elmúlásnak is megvan a maga folyamata, és az új megszületésének is. A kettőt összekötő szakaszt pedig általában diszharmonikusnak éljük meg, mert a már megszokott régi rend nem működik, az új rend meg még nem alakult ki. Kicsit olyan érzés, mint amikor egy biztos partot el kell hagynunk, és egy instabil függő hídon kell átmennünk az újabb, de már másfajta biztonságot adó túlsó partra. A híd hossza pedig mindenkinél egyéni, attól függően, hogy milyen fejlődési tapasztalást szánt neki az Élet ebben az átalakulási folyamatban.

Ilyenkor úgy éljük meg, hogy “rendetlenség”, káosz van az életünkben, eltűntek a megszokott stabil kapaszkodók, az újakat pedig még nem találjuk. A reakciónk erre általában az, hogy minden áron meg akarjuk szüntetni a diszharmóniát, mivel minél előbb ismét stabil kapaszkodókat szeretnénk. Az emberi elme a rend felborulását nehezen viseli, mivel ilyenkor a biztonság elvesztését éli meg, így azonnal kutatni kezdi, hogy mi lenne az a megoldás, cselekvés, amivel kijuthatna ebből az állapotból. Az elmét pedig az egó fogja hadra, amely részünk általában elfelejti, hogy a Valódi Rend nem általa, hanem Magasabb Erők révén fog létrejönni. Éppen ezért nagy eséllyel nem jár sikerrel, legfeljebb tehetetlenségében még inkább frusztrálttá válik, amivel tulajdonképpen tovább növeli a diszharmóniát, és ami akár ördögi körré is változtathatja a „rendetlenséggel” szembeni harcot. A fizikalitásban megjelenő diszharmónia, „rendetlenség” mögött ugyanis mindig egy Magasabb Rend rejtőzik, munkálkodik. Az is mindig a Magasabb Isteni Rend fizikalitásban való megjelenése, megnyilvánulása.

Vagyis az életünkben megjelent diszharmóniának létjogosultsága van, oka van, hogy körénk rendeződött, mert egy Magasabb Rend, egy Magasabb Bölcsesség szerint eljött az ideje a változásnak életünkben. Tehát nagyon is Rendben van, hogy a diszharmónia megjelent az életünkben. A diszharmónia ugyanis nem más, mint a változásnak, átalakulásnak a fizikalitásban megjelenő formája. Életünk „színpada” átrendezést igényel, mert egy újabb „felvonás” következik, amelyhez a régi „díszlet” már nem használható. És ahogy egy színház színpadán is látszólagos rendetlenség alakul ki, amíg átrendezik a terepet, ugyanez történik az életünk „színpadán” is. A Káosz mindig a Rend előszobája, ami valójában mindig csak az elme szempontjából káosz, a Lélek szempontjából a változást, a magasabb tudati szintre lépést támogató Energia, ami ilyen értelemben valójában pozitív minőséget képvisel, szemben az elme megbélyegezte negatív minőséggel. A Káosz táptalaján mindig Új Rend születik. A diszharmónia azonban csak akkor szűnhet meg, ha az Új Rend feltételei bennünk és körülöttünk megértek.

A fentiekből talán már egyértelmű, hogy fölösleges harcolni az életünkben megjelent diszharmóniával, mert valójában akkor a Magasabb Isteni Renddel vesszük fel a harcot, amivel szemben nem sok esélyünk van győzni. Annak sem sok értelme van, ha megpróbálunk visszamenekülni a régibe, mert az az út már összeomlóban van, vagyis ott már biztosan nem találhatunk menedéket a diszharmónia elől. A diszharmóniát csak az azt körénk rendező Magasabb Isteni Rend változtathatja harmóniává, miután megszolgálta azt a tanítást, fejlődési folyamatot, amiért a diszharmónia körénk rendeződött. Ilyenkor a stabilitást csak az adhatja, ha nem a fizikalitásban megjelenő diszharmóniához kapcsolódunk (vagyis nem azon van a fókuszunk, hogy „rendetlenség” van az életünkben), hanem a mögötte munkálkodó Magasabb Isteni Rendhez. Már csak azért is hasznosabb ez a viszonyulás, mert intuíciónk révén így érthetjük meg a Magasabb Isteni Rend szándékait, és így tudunk támogatólag részt venni az átalakulás folyamatában, amellyel a saját magunk helyzetét is jelentősen megkönnyíthetjük. Elmével nem biztos, hogy van értelme elemezgetni, hogy miért is állt elő a helyzet, mert egyrészt a Magasabb Isteni Rend szándékaiba az elme nem láthat bele, másrészt nem feltétlenül közelmúltbeli tetteink következménye a kialakult helyzet, csak egyszerűen most értünk meg arra az adott változásra, most jött el az ideje, hogy valamilyen múltbéli (ami akár karmikus is lehet) mintázat a diszharmónia tanítása révén kitisztuljon belőlünk. Most van helye és ideje, hogy egy korábbi mintázatból kilépve egy magasabb tudatossági szintre léphessünk, a diszharmonikus helyzet pedig azért rendeződött körénk, hogy ez a szintemelkedés megtörténhessen. Vagyis egy újabb, Magasabb Szintű Rendet akar körénk rendezni. Ez a helyzet adja azt a tapasztalást, ami kimunkálhatja belőlünk azokat a felismeréseket, amelyek révén egy Magasabb Tudati Szintre léphetünk, amely megvalósulásával válik lehetővé az, hogy egy Magasabb Szintű Rend kialakulhasson ki bennünk és körülöttünk.

A diszharmóniából kivezető egyetlen út, annak elfogadása, és a helyzethez bölcsebbik, Felsőbb Énünkkel való tudatos kapcsolódás. Ugyanis Felsőbb Énünk az, aki az Isteni Részünk, és amelyik kapcsolódni tud azzal a Magasabb Isteni Renddel, amely tanításként és átalakító, átrendező folyamatként körénk rendezte a diszharmóniát. Éppen ezért Felsőbb Énünkön keresztül találhatjuk meg a helyzethez való megfelelő viszonyulást is. Az alázatnak rendkívül fontos szerepe van ebben a folyamatban, ugyanis az alázat nem más, mint amikor az egó félreáll, hogy egy Magasabb Bölcsesség tegye helyére a dolgokat. Az alázat egyúttal beavatás is lehet a Magasabb Isteni Rendbe, ami nem más, mint annak spontán megértése, hogy mi célt is szolgál az az átalakulási folyamat, amin éppen mi magunk és az életünk átmegy. A helyzettel szembeni harc egyrészt fölösleges energiapocsékolás, mert a fent említettek miatt nem jöhetünk ki belőle győztesen, másrészt csak elnyújtja a diszharmonikus állapot fennmaradását, mivel az elme megoldást kereső zakatolása, gondolati örvényei mellett nem hallhatjuk meg, nem láthatjuk meg azt az átalakító felismerést, azt a tanítást, amit a diszharmonikus helyzet át szeretne adni.

Ezzel az állapottal a Magasabb Bölcsesség azt jelzi, hogy el kell engednünk egy régi életszakaszt, és az abban kialakított régi rendet, hogy egy új, egy magasabb minőségű rend rendeződhessen körénk, amelyre mi magunk is megértünk már. Ezért is válik frusztrálóvá, diszharmonikussá az életünk, mert belül már túlhaladtuk azt, megfejlődtük annak lehetőségét, hogy egy Magasabb Rendbe léphessünk. Az Élet ugyanis folyamatos fejlődés, ami mindig együtt jár a régi elengedésével, és az új befogadásával. A Káosz pedig nem „tesz” mást, mint felborítja a régi rendet, ha vonakodunk azt elengedni. Az új dolgok ugyanis csak akkor tudnak színre lépni, ha életünk „színpada” ehhez átrendeződött. Ehhez nélkülözhetetlen a belső átrendeződés is, mert különben a belső viszonyulásunk megakadályozhatja az új színre lépését.

Éppen ezért ne akarjuk megszüntetni a diszharmóniát, mert azzal az átalakulás táptalaját számolnánk fel. Az új rend létrejövetelét azzal támogatjuk, ha megyünk az „árral”, és engedjük, hogy bennünket is átalakítson ez a folyamat. A diszharmónia magától meg fog szűnni, ha a feltételek megértek az új rend megjelenésére. Ha többen is érintettek az új rend létrejövetelében, akkor ráadásul még egymás fejlődési folyamatait is be kell várnunk. A másik fejlődési folyamatát nem siettethetjük (bár igazán a sajátunkat sem…), arra végképp nincs ráhatásunk. Nagyon fontos, hogy a történések ne billentsenek ki az egyensúlyunkból, mert az egó ilyenkor kap lehetőséget, hogy átvegye az irányítást, és ilyenkor veszítjük el a kapcsolatot a bennünk lakozó Isteni Bölcsességgel, amelynek révén ráláthatnánk az események mögötti Magasabb Rendre, az Isteni Bölcsesség Szándékaira (bár néha az is benne van a feladatban, hogy ne akarjuk egyáltalán érteni ami történik, csak bizalommal adjuk át magunkat az Isteni Bölcsességnek – ez pedig nem más, mint a Hit próbája). Ez a Szándék pedig sosem ellenünk van, hanem mindig értünk, még akkor is, ha életünkben egy diszharmonikus esemény, helyzet képében munkálkodik. Ha mégis felborul a stabilitásunk, akkor a Tudatosság révén mindig visszatalálhatunk a Belső Egyensúlyhoz, a Hithez, és így újra kapcsolódni tudunk az Isteni Bölcsességgel is. A fizikalitásban megjelenő diszharmónia mindig egy jó lehetőség arra, hogy visszataláljunk a bennünk lakozó Isteni Bölcsességhez, mert egy ilyen életszakaszban ez lehet az egyetlen „kapaszkodó”.

A Hit pedig nem más, mint Bizalom az Isteni Bölcsességben, és abban, hogy a számunkra legtöbbet adó módon vezet ki minket a diszharmonikus helyzetből. Ez a számunkra legtöbbet adó mód pedig hozhat erőt próbáló megéléseket, mert ezek a tapasztalások azok, amelyek „kisajtolják” belőlünk azokat a belső változásokat, amelyek elkerülhetetlenek a Magasabb Új Rendbe való lépéshez: („Minden nehézség addig tart a présben, amíg kisajtolja belőled az édes mustot.” – Müller Péter / Jóskönyv / 39. jósjel: Nehézség). Ez a legtöbbet adó mód éppen ezért nem az elme szemszögéből értendő, mert az elme és a Lélek értékrendje teljesen eltérő. Ami az elme (személyiség, egó) szempontjából veszteségnek tűnhet, az a Lélek szempontjából mindig valamilyen nyereséget rejt. Ha nehéz belső folyamaton megyünk át, akkor mindig jusson eszünkbe, hogy valami érlelődik bennünk, valami új születik bennünk, hogy aztán kívül is megjelenhessen valami új. Ilyenkor gyakran kívül állni látszanak a dolgok az életünkben, a változtatásra irányuló próbálkozásaink pedig rendre kudarcot vallanak. Ekkor mindig belül zajlanak fontos történések, ilyenkor belül lehetünk sikeresek, ott érhetünk el eredményeket és nem kívül.

A tapasztalás valami olyan, a Lelket gazdagító belső értéket ad, ami nélkül az új, Magasabb Rendbe való átlépés lehetetlen volna. Ez a gazdagító, belső értéket adó tapasztalás a fizikalitásban negatív eseményként is megnyilvánulhat, ami az elme szempontjából (főleg első ránézésre) veszteségnek tűnik. Az emberi természet sajnos vagy nem, de bizonyos fejlődési lépéseket csak külső negatív kényszerűségek hatására hajlandó megtenni. Ha ugyanis minden rendben van, akkor nem érzünk késztetést a fejlődésre. A diszharmonikus helyzet mindig egy híd az életünkben, amely a régi, már lejárt rendből egy Új Magasabb Rendbe vezet. Akkor hozhatjuk ki a legtöbbet a „hídon” való átkelésből, ha elfogadjuk a túlpartra átvezető átalakító útszakaszt, és együttműködünk a „hídon” bennünket vezető Isteni Bölcsességgel. Csak így lehet sikeres a túlpartra érkezés, és gyümölcsöző az az Új Rend, amibe való átkelésnek eljött az ideje.

“Ha besétálunk egy erdőbe, amelyet emberi kéz még nem érintett, gondolkodó elménk mindenütt csak rendetlenséget és káoszt fog látni. Képtelen lesz még arra is, hogy megkülönböztesse az életet (a jót) a haláltól (a rossztól), hiszen ilyen helyen erdő szerte a rothadó, pusztuló anyagon sarjad az élet. Csak ha eléggé elcsendesültek vagyunk, ha a gondolkodás zaja elül, akkor ébredhetünk rá, hogy itt rejtett harmónia uralkodik, megszenteltség, magasabb szintű rend, amiben mindennek megvan a tökéletes helye… Az elme kellemesebben érzi magát egy rendezett parkban, mert azt gondolkodva tervezték meg, az nem a maga természetes módján alakult. Itt tehát olyan rend uralkodik, amit az elme képes megérteni, az erdőben azonban olyan érthetetlen rend, ami az elme számára összevisszaságnak tűnik.” (Eckhart Tolle)

„Tapasztalhatunk ködös időszakokat is, amikor Isten néma marad, amikor semmi sem megy szabályszerűen, és a Biblia minden ígérete égbekiáltóan hamisnak tűnik. A hűség egyben annak a bizalomnak a megtanulása, hogy a ködön túl még mindig Isten uralkodik, és nem hagyott el minket, bárhogy látjuk is.” (Philippe Yancey)

Tuboly Beatrix
2013. augusztus 26.

(Felhasznált képek forrása: Pixabay – szabadon felhasználható képek)