Megbocsátás

A megbocsátás nem más, mint hogy elfogadom a tapasztalást, amin az adott személlyel (akire haragszom, neheztelek) át kellett mennem. Az egó azért nem akarja / tudja megtenni a megbocsátás felé vezető lépést, mert azt „gondolja”, hogy ha megbocsátunk, akkor jóváhagyjuk a másik „ellenünk” elkövetett cselekedetét.

A megbocsátás csak a Lélek szintjén következhet be, mert az nem más, mint alázat az Istenivel szemben: elfogadom, hogy az adott tapasztaláson önmagam fejlődése érdekében át kellett mennem, azért vitt át rajta a Gondviselés, mert abból tanulnom kellett valamit, így ez a tapasztalás nem ellenem, hanem értem volt.

A történet okozója nem a másik, hanem én magam voltam: bevonzottam egy tanító tapasztalást, amelyre a fejlődésem miatt szükség volt. A másik csak szereplője volt az eseménynek, hogy a fejlesztő tapasztalás megvalósulhasson életem színpadán.

Az egó szintjén a másik felé megélt harag, düh, gyűlölet beleragaszt a történetbe, a látszat szövedékébe. Holott a valóság, a tapasztalás ajándéka annak fonákján van. A Lélek „szemével” megláthatod a fonákot. Ez azért fontos, mert a Lélek szintjén megélt, Istenivel szembeni alázat, elfogadás, és a fejlesztő tapasztalásért, valamint annak ajándékáért érzett hála teszi lehetővé a történetről való leválást, valamint a tapasztalás ajándékának önmagadba való integrálását.

Megbocsátani valójában nem a másiknak, hanem önmagunknak és önmagunkért kell. Önmagadnak, mert hagytad, hogy a másik megtegye veled; önmagadért, mert a történetből való tanulás és felszabadulás csak így történhet meg. A választás mindig a tiéd: ragaszkodás a sebekhez, a haraghoz, és a „szegény én” játszmához, vagy megajándékozod magad a felszabadulással és a tovább lépéssel. Ez utóbbival tudod magad mögött hagyni a múltbeli történést, és felszabadult, megújult éneddel nyitottá tudsz válni a jelen és a jövő ajándékaira, amelyek megérkezéséhez ez a tapasztalás elengedhetetlen volt. Mert ahhoz, hogy az ajándékokat megkaphasd, kellett ez az önmagadon belül való magasabb szintre emelkedés.

A haraggal, meg nem bocsátással csak beleragasztod magad pontosan abba a tudatossági szintbe, amelyből a történés, a tapasztalás ki akart emelni. Valójában azt kell magadnak megbocsátanod, hogy a korábbi, alacsonyabb tudatossági szinttel tudtál csak részt venni a történetben. A másik alacsonyabb tudatossági szintje – amivel téged „bántott” – valójában csak a te tudatossági szinted tükre volt. A történet pedig csak azért jött az életedbe, mert eljött az ideje, hogy egy magasabb tudatossági szintre lépj. A megbocsátással valójában ezt az önmagadon belüli tudatszint emelkedést teszed lehetővé.

Vagyis a megbocsátás valójában nem más, mint annak a tudatszintnek az elengedése, amellyel a fejlesztő tapasztalást bevonzottad, és fellépés arra a tudatszintre, amire a fejlesztő tapasztalás fel akart emelni.

„Megbocsátani annyit tesz, mint szabadon engedni egy foglyot, és felfedezni, hogy ez a fogoly te magad voltál.” (Lewis B. Smedes)

„Aki ragaszkodik a haragjához, az hasonló ahhoz az emberhez, aki forró szenet tart a kezében azzal a szándékkal, hogy megdobjon vele valakit, miközben saját magát égeti meg vele.” (Buddha)

„A megbocsátás nem egy egyszeri tett, hanem egy életre szóló módszer, azzal a céllal, hogy Krisztus minden áldásában részesülhessünk.” (David Wilkerson)

                                                                                                                                                    Tuboly Beatrix
2014. március 21.

(Felhasznált kép forrása: Pixabay – szabadon felhasználható képek)