Válj Üres Kehellyé az Isteni Megoldás számára

Ha kitűzünk magunk elé egy célt, akkor általában azt gondoljuk, hasznos lehet átgondolni, megtervezni, hogy hogyan kell annak megvalósulnia. Azonban az Élet sok esetben nem az emberi elme logikája, tervei szerint működik, ezért könnyen találhatjuk magunkat abban a helyzetben, hogy életünk eseményei nem elképzelésünk szerint alakulnak, ami aztán felébreszti a kétségeket bennünk, hogy célunk valóban megvalósulhat-e. Ilyenkor hajlamossá válhatunk arra, hogy még inkább szorítjuk kezünkben az események szálait, és megpróbáljuk irányítani az Életet az elképzelésünk szerinti megvalósulás felé. A kontrollt azzal is próbáljuk gyakorolni, hogy elménkkel el kezdjük elemezni a történéseket, és próbáljuk megérteni azt, ami az emberi elme számára megérthetetlen: az Élet Varázslatát.

„A belátás és a magasabb szellemi törvények villanásszerű felismerése gyakran változtatja a lehetetlent lehetségessé sorsodban.” (Szepes Mária)

Ha célunk felé haladva akadályokba ütközünk, akkor elég valószínű, hogy valamilyen más megoldás/út vezet hozzá, mint amit mi elképzeltünk, és amit görcsösen próbálunk megvalósítani, mert ha nem így lenne, akkor az Élet nem gördítene elénk akadályokat, amelyekkel csak azt akarja megmutatni, hogy nem a jó irányban/úton haladunk, és/vagy nem megfelelő még az időzítés ahhoz, hogy célunk megvalósulhasson. A legjobb, amit ilyenkor tehetünk, hogy elengedjük a szálakat, feladjuk az Élet irányítására tett próbálkozásainkat, és engedjük, hogy a szálakat az Élet rendezze, és Ő irányítson minket. Ugyanis lehet, hogy az Élet már nagyon „szeretné” odaadni nekünk azt, amire vágyunk, de mivel ragaszkodunk a megvalósulásra vonatkozó elképzelésünkhöz, a fókuszunk folyamatosan teljesen azon a megoldáson van, így az Élet a legjobb akarata ellenére sem tudja megmutatni nekünk azt az utat, amely valóban oda vezet, ahova eljutni szeretnénk. Rögzült fókuszunk ugyanis csak azokat a lehetőségeket engedi meglátni, amelyek az elképzelésünket erősítik, amelyek az elme logikája szerint abba beleillenek.

Valójában azonban csak két dologhoz kellene erősen ragaszkodnunk: a célhoz, amit el akarunk érni, és a hithez hogy a célunk megvalósulása jár nekünk, és az realizálódhat életünkben. Azonban ezeket sem a markunkban kell szorítanunk, hanem szívünkben kell őriznünk, mert a szív rezgéstere az, amely képes bevonzani a céljaink megvalósulását legjobban szolgáló lehetőségeket. Minden mást el kell engednünk, de leginkább az elme/ego jól megtervezett, logikusan felépített elképzeléseit, és Üres Kehellyé kell válnunk az Isteni Megoldás számára. A cél és hit, mint egy-egy információs csepp, ami helyet kell kapjon ebben a Kehelyben, hogy az általuk kibocsájtott rezgéssel meghívhassuk magunkba és életünkbe azokat a minőségeket, lehetőségeket, amelyek révén célunk megvalósulhat, a fizikaiban is alakot ölthet.

Amennyiben valami felé erős hívást érzünk, ha valami nagyon fontos a számunkra az életben, akkor az része kell, hogy legyen az életünknek, hisz a Lelkünk hív ilyenkor egy cél felé. Csak nem biztos, hogy az általunk elképzelt módon és időzítéssel érkezik meg életünkbe, a Lélek Terve ugyanis más szempontokat vesz figyelembe, mint az emberi elme által készített tervek. Ha teret engedünk a félelemnek, azáltal, hogy attól tartunk, célunk nem valósulhat meg, nem kaphatjuk meg a számunkra fontos dolgot, akkor máris azt vehetjük észre, hogy még szorosabban szorítjuk kezünkben az események szálait, amivel kontrollálni akarjuk az Életet, hogy megmutassuk neki, hogyan kell célunknak megvalósulnia. Ez pedig olyan, mintha egy lovas kocsi esetében a lovak akarnák fogni a gyeplőt, és irányítani a kocsist. Vagyis egy alacsonyabb intelligencia akarna irányítani egy magasabbat ami pedig nem sok eséllyel vezethet jó eredményre. Isten Bölcsessége sokkal jobban „átlátja”, hogy milyen szálakat kell „mozgatnia” ahhoz, hogy célunk megvalósulhasson. Ezért jobb, ha hagyjuk, hogy az Ő „kezében” lévő szálak mozgassanak minket.

Sokkal célravezetőbb, ha elménk/egónk helyett átadjuk az irányítást Felsőbb Énünknek, amely nem más, mint a bennünk lakozó Magasabb Intelligencia, és engedjük, hogy spontaneitásunk és intuíciónk révén vezessen bennünket céljaink, álmaink felé. Ez különösen fontos akkor, amikor az elménk meglátása szerint látszólag teljesen esélytelennek tűnik célunk megvalósulása, mert életünk eseményei az elme logikája szerint mást mutatnak. Pedig ez csak annyit üzen, hogy egy alacsonyabb intelligencia nem láthatja át a Magasabb Intelligencia „logikáját”, vagy csak egyszerűen teljesen más a megvalósulás módja, mint amit mi elképzeltünk. Ilyenkor az lehet segítségünkre, ha teljesen át tudjuk adni magunkat és célunk megvalósulásának módját az Isteni Gondviselésnek. Ehhez pedig különösen fontos a Hit abban, hogy az Élet/Isten a legjobbat akarja nekünk, és ha hagyjuk, akkor oda vezet, oda emel, ahol azt a legjobbat meg tudja adni számunkra. Még ha látszólag ellenünk is vannak az események, végső soron biztos, hogy értünk vannak, bár ez sokszor csak utólag válik megérthetővé az elme számára.

Sok esetben az elménk által megrajzolt „térképen” nincs is rajta az az út, ami valóban a célunkhoz vezet, és ekkor nem teszünk mást, mint az elme térképe szerint újra és újra rójuk azokat a köröket, amelyek sosem vezethetnek el oda, ahova eljutni szeretnénk. Ilyenkor az Élet egyszerűen kénytelen akadályokat gördíteni elénk, fájdalmas tapasztalásokat hozni, hogy vegyük már észre a mókuskereket, amiben benne vagyunk. Míg ha nyitottá válunk az Isteni Megoldás számára, akkor szívünkön, intuíciónkon keresztül elvezethet az Élet/Gondviselés minket oda, ahol a körülmények célunk megvalósulásához leginkább adottak. Az elme által megrajzolt útiterv lehet, hogy kiszámítható és biztonságosnak tűnik, hisz előre látjuk annak minden részletét, csak éppen vakvágány, ha nem oda vezet, ahova eljutni szeretnénk. Míg ha engedünk a Gondviselés Bölcs Vezetésének, akkor ugyan mindig csak azokat a részeket láthatjuk, ami éppen előttünk van, az út további része csak fokozatosan bontakozik ki, ahogy egy-egy „útkereszteződéshez” érünk, de biztosan oda vezet, ahol célunk megvalósulhat.

Ezért is oly fontos a Hit, mert az ismeretlentől, a bizonytalantól való félelem arra késztethet, hogy az elménkkel új „térképet” rajzoljunk magunknak, amikor végre legalább azt már felismertük és elfogadtuk, hogy a korábbi „útiterv” mégsem vezet a célunkhoz. Hiába tűnik az út biztonságosnak és ismertnek, ha az nem a célunkhoz vezet. Nyitottnak kell lennünk az Élet ismeretlenbe vezető kalandjára, amely úton a biztonságot az adhatja, ha teljes hittel tudunk lenni az iránt, hogy az Élet/Isten a legjobbat akarja adni nekünk, életünket az állandó fejlődés által mindig egy magasabb szintre akarja csak emelni. Ehhez viszont hajlandónak kell lennünk elhagyni a megszokottat, a már jól ismertet, mert csak így léphetünk önmagunkon belül is egy magasabb fejlettségi szintre, és így érkezhet magasabb minőség az életünkbe, világunkba is.

Ne hagyjuk, hogy az elme útján ért kudarcok bekapcsolják kétségeinket, és aláaknázzák hitünket, hogy célunk megvalósulhat. Ezek a „kudarcok” csak annyit akarnak üzenni, hogy nem ez a célunkhoz vezető út. Helyezzük hát még meg nem valósult céljainkat szívünk kelyhébe, teljes hittel őrizzük ott azokat, és legyünk teljes szívvel nyitottak az Isteni Megoldásra, mert ezzel támogatjuk leginkább, hogy szívünk rezgéstere révén bevonzhassuk életünkbe a céljainkhoz vezető Valódi Megoldásokat. Fejet kell tudnunk hajtani az Isteni Intelligencia, Bölcsesség előtt mind célunk megvalósulási módja, mind időzítési üteme vonatkozásában. Amikor intuíciónkon, szívünkön keresztül Felsőbb Énünk elménk/egónk számára félelmetes, ismeretlen út felé hív, akkor szívünk bátorságát, és az önmagunkba vetett hitet kell segítségül hívnunk, hogy bárhova is vezet, bármit is hoz az az út, abban képesek leszünk helyt állni, az abban rejlő áldást felismerni, és a magunk javára fordítani. Valamint végig tudnunk kell hinni abban, hogy a Gondviselés ott van velünk, és vigyázza minden léptünk. Könnyen lehet az is, hogy ez az ismeretlen út kell ahhoz, hogy szert tegyünk egy olyan képességre, lehetőségre, ami célunk megvalósulásához nélkülözhetetlen. Sok esetben a Lélek Terve valami sokkal többet rejteget számunkra, mint amit egónk/elménk elképzelt önmagunk számára, és ha az alacsonyabb intelligencia terve szerinti úton haladnánk, akkor nem arathatnánk le azokat az elme számára ismeretlen ajándékokat, amelyeket a Lélek szeretne átadni nekünk.

Fontos, hogy ne passzív elszenvedőként éljük meg az Isteni Tervet, hanem aktív lekövetőként, vagyis Társteremtőként. Ugyanis amikor az elme/egó azt éli meg, hogy nem irányíthat, akkor hajlamos bekapcsolni bennünk az áldozat, a kiszolgáltatottság érzését, és még arra is rávehet, hogy harcoljunk az Isteni Akarat ellen, amiből azonban csak vesztesen jöhetünk ki. Az emberi szabad akarat ugyanis mindig csak az Isteni Akarat határáig terjed, de ha az elme/egó képes felfogni, hogy az Isteni Akarat sosem ellenünk van, akkor képessé válhatunk beállni a társteremtői szerepbe, amely egyúttal kivezet az áldozat érzésből, és még azt is megláthatjuk, hogy áldás van az életünkön. Mert az Isteni Megoldás mindig áldást hoz, még akkor is, ha az elme/egó számára első látásra nem erről van szó. Ez az áldás ugyanis sok esetben utólag tudatosodik csak számunkra, amikor célunk már megvalósult, és visszatekintünk az odavezető útra. A Gondviselésben való Hit azonban segíthet, hogy tudatosak legyünk arra, hogy a még látszólag ellenünk dolgozó események mögött is mindig az Isteni Szeretet munkálkodik, amely mindig a javunkat akarja.

Ezért különösen fontos, hogy el tudjuk engedni a kezünkben tartott szálakat, mert azzal a Gondviselés ellen dolgozunk. Ráadásul így fenntartjuk azt a számunkra kellemetlen helyzetet, amellyel az Élet csak terelni akar bennünket. Ha továbbra is makacsul ragaszkodunk elménk elképzeléséhez, akkor valójában a megvalósulás módjához való ragaszkodásunk által hozzuk létre az áldozati helyzetet, vagyis tulajdonképpen önmagunk áldozataivá válunk. Ha úgy érezzük belefáradtunk a célunkért folytatott küzdelembe, akkor nagy eséllyel a Gondviselés ellen próbáltunk dolgozni, és ez az, ami elvette az erőnket, hisz egy sokkal nagyobb Erővel szemben nincs sok esélyünk. Míg ha Társteremtőként beállunk a Gondviselés mellé, akkor céljaink küzdelem nélkül valósulhatnak meg, hiszen egy sokkal nagyobb Erő könnyedén visz el minket oda, ha hagyjuk, hogy vezessen, emeljen.

A célunk meghiúsulásától való félelem miatti, elme keltette zűrzavarban ráadásul nem hallhatjuk meg a Felsőbb Én intuíción, belső hangon keresztül érkező finom, halk üzeneteit, amelyek pedig pont azért jönnek, hogy a célunk felé vezessenek. Éppen ezért a fókuszt az elme terveiről át kell helyeznünk a Felsőbb Én belső iránymutatásaira. A helyes hozzáállás: tudom, hogy mit akarok (mi az a cél, ami hív), és engedem, hogy a Gondviselés vezessen, ami annyit tesz:

• nem akarok olyan úton haladni, ahol akadályokba ütközöm, de
• hajlandó vagyok olyan úton haladni, amerre terel az Élet, még akkor is, ha az az elmém számára nem logikus; vagy netán nem egyezik azzal, amit én elképzeltem; nem látom, hogy hova vezet; és ismeretlensége, kiszámíthatlansága miatt félelmetesnek tűnik.

A Lélek nekünk szánt Terve ugyanis nem feltétlen az, amit az egónk képzel el nekünk. Egónk sok esetben szűk látóköre, biztonságra, megszokottra törekvő logikája nem látja, vagy félelmei miatt nem akarja látni azt a tervet, ami valóban önmagunk kiteljesedéséhez, és a kiteljesedettebb életbe vezet bennünket. Ha pedig nem vagyunk hajlandóak megnyílni Lelkünk Tervének, akkor mi magunk válunk akadályává célunk megvalósulásának, saját kiteljesedésünknek. Ilyenkor a Léleknek nem marad más eszköz a „kezében”, minthogy kényszerítő tapasztalásokkal tereljen bennünket, mivel a Lelket „hajtja”, hogy megvalósíthassa azt, amiért ide a földi világba tapasztalni érkezett. Az egó csak az anyagi/fizikai világ dimenzióiban „gondolkodik”, korlátolt volta miatt nem láthat rá a Teljességre, terveit is ennek megfelelően „rajzolja meg”. A Lélek, mint a Teljesség része, azonban mindig magasabb célok felé tör mind az egyén saját élete, mind a szűkebb-tágabb közösségért vállalt szolgálata tekintetében. Épp ezért a Lélek sosem „adja fel”, hogy az alacsonyabbat a magasabb felé terelhesse, emelhesse, vagyis az egóval tapasztalások révén felismertesse, hogy mi is a valóban kiteljesítő, és mások számára is áldásos életterv. A Kiteljesedés érzése mindig akkor jelenthet meg életünkben, ha a Lélek Terve egy-egy lépésünk által megvalósul itt a fizikai világban, ugyanis ilyenkor a személyiség egy része kitágul, és az adott lépéssel közelebb kerül a Határtalan Lélekhez, Isteni Önvalónkhoz. Az egó tervének megvalósulása adhat átmeneti „siker-szikrákat”, de a Kiteljesedettség érzését sosem. Mert az egó fizikai korlátok közé szorult személyiség, míg a Lélek Határtalan Kiteljesítő Létezés. Épp ezért a Lélek Kiteljesítő Céljai emelhetnek csak ki bennünket egónk szűkre „ácsolt” elképzelés keretei közül.

Az egóval természetesen nincs baj, amíg nem akarja átvenni az irányítást a Felsőbb Én felett. Az egó fontos része személyiségünknek, és eszköze a fizikai világban való életnek, azonban a célja az kell legyen, hogy támogassa, elősegítse a Lélek Céljának itt a fizikai világban való megvalósulását, nem pedig hogy felül bírálja azt, és ezáltal ellene dolgozzon. Egónk akkor szolgál megfelelően minket, ha képes fejet hajtani a Magasabb Intelligencia, a Lélek előtt, és engedi, hogy a Lélek irányítson. Ráadásul az egó hajlamos terveit úgy „megrajzolni”, hogy az csak önös érdekeket vesz figyelembe, vagy pedig félelmei miatt hangsúlyt kaphatnak abban mások elvárásai is. A Lélek viszont mindig az egyén, az indivídum szempontjából „gondolkodik”, arra fókuszálva, hogy mi viszi őt önmaga kiteljesedése felé, amelynek mentesnek kell lennie a másoknak való megfeleléstől. Természetesen a Lélek nem hagy másokat figyelmen kívül, de az úgy nyilvánul meg, hogy az egyént kiteljesítő terv másokat is szolgál, anélkül, hogy annak megfelelésből mások alá kellene rendelődnie. Az egyén kiteljesedését szolgáló Isteni Tervnek mindig része az, hogy az hogyan szolgálja az Egészet, a szűkebb-tágabb közösséget.

Ezért is fontos, hogy fel merjük vállalni Lelkünk Egyedi Tervét, és ne csak önös érdekeink, valamint a másoknak való megfelelés vezessen, mert ezáltal tudjuk magunkat és környezetünket is emelni, és a kiteljesedés felé vezetni. Vagyis az Egyéni Terv felvállalása nem önzés (ha ez nem az egó terve!), hanem az Egészet is szolgáló egyéni kiteljesedés. Azzal adhatom a legtöbbet magamnak és a Világnak, ha hajlandó vagyok felvállalni a Lélek Tervét, és azért erőfeszítéseket tenni, felelősséget vállalni, még akkor is, ha nem feltétlen vezet könnyű út hozzá. Ez az út adhat ugyanis olyan tapasztalásokat, amelyek csiszoló, fejlesztő hatásuk révén lebontják rólunk azokat a hitrendszereket, személyiség részeket, amelyek még a Lélek, egyént kiteljesítő terve útjában állnak. Ugyanis csak beszűkült gondolkodásmódunk választhat el attól, hogy olyan kiteljesedett indivídum lehessünk, amely egyedi önnön ragyogó fénye által a Világba is Fényt hoz.

Merjük felvállalni a Lélek Célját, és hinni magunkban, hogy képesek is vagyunk megvalósítani azt, valamint hinni abban, hogy az Élet minden támogatást megad, hogy sikerre vihessük azt. Ha megnyílunk a Célnak, az Élet körénk fogja rendezni azokat az embereket, akiknek abban akármilyen módon is szerepe van, vagy akiket akármilyen módon is, de szolgál a Lelkünk Célja. De egyúttal engednünk kell azt is, hogy „elvigye” az Élet életünkből azokat az embereket, akik nem szereplői, részesei ennek a célnak, mert nekik más Lelkek céljainak megvalósulásában van helye, szerepe. Aki az Élet szempontjából „kell” Célunkhoz, az részese kell, hogy legyen célunk megvalósulásának, az úgyis velünk marad, attól az Élet sem akar elválasztani. Csak azoktól kell elválnunk, akikkel való kapcsolódásunk akadálya a Cél megvalósulásának, és ilyenkor valószínűleg mi is akadályok vagyunk már az illető céljainak megvalósulásában, csak esetleg egónk félelme az újtól, az ismeretlentől nem engedi, hogy elengedjük egymást még akkor sem, ha már jó ideje érezzük, hogy az a kapcsolat megköt minket, és életünk magasabb szintre való emelésében korlátoz (ez természetesen bármilyen kapcsolat lehet, nem csak párkapcsolat). Ha pedig részesei vagyunk egymás céljainak, de mégis érezzük a kapcsolat korlátozó voltát, akkor együtt kell magasabb szintre lépnünk, hogy a kapcsolat aktuális szintje ne legyen akadálya a Cél megvalósulásának. Ha ez a szintemelkedés nem lehetséges, akkor nagy valószínűséggel ez azt üzeni, hogy nem vagyunk részesei egymás Céljai megvalósulásának. Ilyenkor az Élet elkerülhetetlenül szétválaszt minket, ha magunktól nem vagyunk hajlandóak ezt a döntést meghozni és felvállalni. Az előbbi sok esetben jár kellemetlen, kényszerítő eseményekkel, amelyek elkerülhetőek lennének, ha hajlandóak lennénk felvállalni, hogy a kapcsolat lejárt.

Minden kapcsolatunk sorsközösség, egymással való kapcsolódásunk valahogyan szolgálja egyéni fejlődésünket, a Lélek szempontjai szerinti Céljainkat, a közösséget, és minden sorsközösség csak addig tart, amíg ezt a Célt valóban szolgálja. Ha egy kapcsolat megszolgálta célját, akkor az Élet új sorsközösségbe rendez minket, hogy a Lélek Céljának megvalósulásához megfelelő „táptalajt” biztosíthasson. Ilyenkor egónknak fejet kell hajtania, és engednünk kell, vállalnunk kell, hogy egy sorsközösség megszakadhasson, és egy új jöhessen létre körülöttünk. Céljaink megvalósulásához ugyanis nem mindig ott van a termékeny táptalaj, ahol egónk elképzeli, vagy felfedezni véli azt. Ha pedig célunk megvalósulása több embert is érint, akkor az elme/egó szemszögéből azért is „tolódhat” a megvalósulás (mert valójában nem tolódik, pontosan akkor történik meg, amikor annak eljött az ideje), mert sorsközösség révén „össze kell várnunk egymást”. Mindenkinek el kell jutnia arra a belső-külső fejlettségi szintre, amikor az utak találkozása létrejöhet, amely ha belegondolunk, az Univerzumtól emberi ésszel fel nem fogható „szervezést”, „sors-összerendezést” igényel.

Le kell válnunk az egó megtervezte megvalósulási módról és időzítésről, mert mindaddig, amíg ragaszkodunk ehhez az elképzeléshez, addig a kurdarcok révén hajlamossá válhatunk arra, hogy az elme zakatolása keltette zajjal elválasszuk magunkat Belső Bölcsességünktől, amely pedig a következő helyes lépést megmutathatná nekünk. Meg kell tanulnunk Belső Vezetésünk által lépésről-lépésre haladni céljaink felé, vagyis elfogadni azt, hogy a megvalósulás útja nem egy az egó által előre elképzelt tervnek felel meg. Azért is fontos, hogy el tudjuk engedni az egó megtervezte útvonalat, mert ezen az úton nagy eséllyel találkozhatunk akadályokkal, míg a Lélek Terve szerinti úton való haladás erőfeszítések nélküli, könnyed haladást biztosító lehet a Magasabb Támogató Erők jelenlétének köszönhetően. Fontos, hogy se a belső világ zűrzavarának ne adjunk teret, és hogy a külső világ zűrzavara se választhasson el Belső Békénktől, Magasabb Tudatosságunk Fényétől. A külső sötétség (nem látjuk még, hogy célunk hogyan valósulhat meg) nem szabad, hogy Belső Fényünket elhomályosítsa, hiszen az lehet lámpásunk a célhoz vezető úton. Az egó tervéhez való ragaszkodás ráadásul megakadályozza, hogy Lelkünk Isteni Terve megmutatkozhasson nekünk, anélkül pedig nem válhatunk képessé annak megvalósítására.

„Néha el kell engednünk azt az életet, amelyet oly gondosan elterveztünk, hogy végre megtalálhasson az az élet, amely ránk vár.” (Dan Millman)

Amikor kontrollálni akarjuk életünk eseményeit, akkor azt szeretnénk, hogy azok egy már ismert, vagy előre elképzelt módon történjenek, ezzel azonban kizárjuk azt, hogy az Élet új színeket, új lehetőségeket, új látásmódot hozhasson életünkbe. Ilyenkor világunkat már ismert, megszokott szabályok szerint akarjuk továbbra is élni, irányítani, azonban ezzel kizárjuk, hogy világunk úgy rendeződhessen át, hogy közben új minőségek is érkezhessenek bele. Márpedig ha minőségi változást szeretnénk életünkben, azt nem érhetjük el, ha megpróbáljuk az átalakulásból kizárni az új minőségeket, energiákat. A házunk sem lesz attól új, ha teljesen lebontjuk, majd ugyanazokból a téglákból újra ugyanúgy felépítjük. Ha valóban új házat szeretnénk, akkor még ha fel is használunk a régi téglákból valamennyit, akkor is be kell engednünk új alkotó elemeket, új megoldásokat, mert így lehet a ház valóban új. Vagyis el kell tudnunk életünkből engedni azokat a megszokásokat, szabályokat, gondolkodásmódot, hitrendszereket, kapcsolatokat, és életmódot, amelyeknek már lejárt az ideje, és be kell engednünk azokat, amelyek alapjain valóban új, magasabb minőségű élet rendeződhet körénk.

Ha elképzeléseink szerint irányítani akarjuk a megvalósulást, akkor nem teszünk mást, mint beleavatkozunk az Élet Varázslatába, amivel csak azt érjük el, hogy megakadályozzuk, hogy célunk Isteni Áldással támogatottan úgy és akkor érkezhessen meg életünkbe, ahogy és amikor a kiteljesítő megvalósuláshoz minden feltétel a leginkább adott. Váljunk céljaink megvalósulását illetően elképzelésektől mentes Üres Kehellyé, amely így megtöltődhet az Élet Áldásával, és nyíljunk meg az Élet Varázslatának, hogy fölösleges erőfeszítések nélkül körénk rendezhesse Célunk Kiteljesítő Megvalósulását, és egyéni és globális szinten is Új Világunkat.

„Időről időre, és gyakran hosszú időperiódusokra, elveszettnek érezhetjük magunkat. Úgy látjuk, életünk nem abba az irányba tart, amerre haladni szeretnénk. Ám valójában ekkor is egy tervet és célt követünk; valamiféle ösztönös, tudattalanul formát öntő elgondolást, mely feltartóztathatatlanul az Istennel való újraegyesülés ösvényén tart, terel előre bennünket. Azok, akik valamilyen értelmet próbálnak tulajdonítani az életnek, sokszor szem elől tévesztik az áramlatot, a teremtő kreativitást és az élet titkos talányát. Miközben megpróbálják megragadni a misztériumot és valamiféle logikát kicsikarni belőle, elveszítik annak varázsát. Mert kétségtelenül bizonyos fajta varázslatról van szó. Ugyanúgy, ahogyan az ember nem pusztán kémiai egyenletek gyűjteménye, hanem lélek is, az élet maga sem csupán események sorozata, de egyfajta varázslatos utazás a misztériumban; kincsvadászat, ahol a szinkronicitás és szimbolizmus, jelek és jelzőtáblák terelnek a könnyed előrehaladás irányába. Láthatunk szívünkkel; önmagunkkal és az univerzummal harmóniában járhatjuk utunkat, vagy követelhetjük, hogy az élet az általunk kitalált mintát kövesse. Ám ezzel azt kockáztatjuk, hogy elmulasztjuk a váratlan felfedezésekhez, előre nem sejtett örömökhöz vezető varázslatos mellékutakat. Ha szívünkből élünk, és a szeretet és az intuíció országútján haladunk, csodálatos szépségű tájak tárulhatnak szemünk elé, ahol elidőzhetünk, és lábujjunk hegyétől fejünk búbjáig megtöltekezhetünk életerővel. A tényekhez túlságosan ragaszkodó, konkrét nézőpontból szem elől téveszthetjük azt a lírai és misztikus minőséget, mely a gyermeki egyszerűséggel, gyermeki bölcsességgel és gyermeki látásmóddal közelítők számára lehetővé teszi, hogy észrevegyék az élet valódiságát és költészetét. Tárd a szíved kapuját olyan szélesre, hogy szereteted az egész univerzumot magába foglalja. Mindig várd a legjobbat, és az öledbe hullanak majd az univerzum ajándékai.” (Dr. Brenda Davis)

                                                                                                                                                    Tuboly Beatrix
2012. november 20.

Felhasznált képek forrása:
– Aura Soma Tarot – Two of Pentacles / The Cup
– Pixabay – szabadon felhasználható képek